Orbán és a hűbéresek luxusigényeit kielégíteni mindig előbbre való, mint megoldani az égető szociális és gazdasági problémákat. Itt következetesen érvényesül a „semmi sem drága” elv. Egy ilyen gigaprojekt esetében – a stadionok építéséhez hasonlóan – olyan milliárdok röpködnek, amelyeknek száz hasznosabb helye lehetne. Nyilván a budai vár „bevételére” is az ország kétharmada adott felhatalmazást.

A miniszterelnök állítása szerint az EP azzal, hogy kritikai észrevételei mellett ajánlásokat is megfogalmazott, túllépett a hatáskörén. Valójában az ajánlások nem másról szólnak, mint arról, hogy az ország tartsa be az uniós alapelveket, kormányzási gyakorlata, törvényei legyenek azokkal összhangban. Azokról az alapelvekről van szó, amelyeket az unióba lépésünkkor magunkra nézve kötelező érvénnyel fogadtunk el.
Orbán Viktor ezzel a lépésével veszélyes útra lépett: a „van élet az unión kívül is” hamis szlogen hangoztatásával megindult az uniótól való elszakadás felé vezető úton. De azt világosan kell látnunk, hogy ha az ország valóban kilépne az unióból, az ahhoz lenne hasonlatos, mint amikor a beteget lekapcsolják az életben maradásához szükséges lélegeztető gépről: a magyar gazdaság viszonylag rövid időn belül összeomlana!

Bár szavakban az ellenkezőjét állítja, a gyermekvédelmi törvény újonnan elfogadott módosításával a szegregáció fenntartását, bővülését segíti elő, fenntartva a mélyszegénységben élők, a cigány családok gyerekeinek elkülönítését. Vajon egy tudatos megfontolásnak, vagy csak a szakszerűség hiányának következménye, hogy a felzárkóztatáshoz szükséges speciális oktatási formákat összekeverik az elkülönítéssel? Vajon észrevesszük-e, hogy egy merev ideológia kedvéért egy már működő felzárkóztatási programot lehetetlenítenek el, zilálnak szét?
De megszűnik a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek közötti különbségtétel is. Ez azt eredményezi, hogy az utóbbiak elveszíthetik a nekik eddig járó rendszeres gyermekvédelmi kedvezményeket. Ennek egyenes következményeként fokozódik a lemorzsolódásuk, sőt a korrekt statisztikai nyilvántartásuk is lehetetlenné válik.

Józan ésszel felfoghatatlan, hogy egy hatalom, amely habozás nélkül él és visszaél kétharmados mandátumtöbbségével, állampolgári aláírásokat gyűjt döntései támogatására. Vajon miért teszi? A populizmusra fogékonyak adatait akarja megszerezni? Igazolást keres azokra az intézkedésekre, amelyek nem állják ki a racionalitás próbáját? Vagy a mesterségesen felpumpált aláírásszámmal akarja lebunkózni az ellenzéket?
A fideszes aktivisták lelkesen gyűjtenek. Majd az ország miniszterelnöke köszönetet mond az aláíróknak. Köztük számos olyannak, akinek esze ágában sem volt az ívet aláírni. De olyanoknak is, akik sajnos nem is írhatták alá, mivel évekkel korábban elhunytak.

Maga a kérdésfelvetés is minimum megmosolyogtató, egy kabaréba vagy a Hócipő hasábjaira illik leginkább. De – és ez azért nem SEMMI! J – az EMMI illetékesei komolyan gondolták! Mindenesetre a budapesti Táncszínháznál és további közel tucatnyi vidéki helyen megrendezett rendezvények néhány millió forint elköltésén kívül (amiből mellesleg megint csak a „csókos vállalkozók” profitáltak) nem sokra voltak jók.
Illetve egyre azért mégis: Újabb bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy mennyire dilettánsak a kormány politikusai. Ahelyett, hogy a gyerekvállalás jobb körülményeinek kidolgozásán gondolkodnának, csak üres ideológiákat építenek. Sokatmondó, hogy a szociális és családügyért felelős államtitkár szerint a 30 év alatti nők 88, a férfiak 90 százaléka egyedülálló. Mert ennek a kormánynak a szemében csak az a pár számít párnak, amelyiknek együttélését házasság „szentesíti”. Emiatt fagyhat ajkunkra a mosoly, és válik az ügy bosszantóvá…
… vagy inkább vérlázítóvá?
Íme, két példa az eseményekről szóló kritikus hangvételű megemlékezésekre:
1. az atv.hu, illetve
2. a magyarnarancs.hu beszámolója.

Az ember alig akar hinni a fülének, a szemének, amikor ezt hallja, olvassa: az „egységes komolyzenei koncepció kialakításáért és végrehajtásának koordinálásáért felelős” kormánybiztost neveztek ki. Egy biztos: a Zeneakadémia rektora, Batta András mostantól kormánybiztos.
A hír hallatán további kérdések tolulnak elő: Vajon hogy tudott eddig meglenni a zenei élet egy ilyen funkciót betöltő ember nélkül? Hogy tudtak zenei eseményeket megszervezni? Mitől működtek a zenei intézmények? Egyáltalán: mi az, hogy „egységes komolyzenei koncepció”? Miben kell ezután egységet felmutatniuk a zenészeknek? A tempó megválasztásában? Vagy talán származási kvóta lesz a szólisták, karmesterek, esetleg a zeneszerzők kiválasztásában?
Továbbá: Hogy lehetséges az, hogy a kormány csak három éves kormányzás után jött rá, hogy erre égető szükség van? És vajon hogy találtak egy olyan embert, aki komoly képpel felvállalta, és utána ugyancsak komoly képpel be is fogja tölteni ezt a funkciót?
Egyetlen választ tudunk adni… no, nem a fenti kérdésekre: Az állam megint beleüti valamibe az orrát, amibe nem kellene, amihez csak az anyagi hátteret kellene biztosítania, és a működést rá kellene bíznia az egyes intézmények menedzsereire. Azokra, akik – ha nem lehetetlenítik el őket drasztikus pénzelvonásokkal – minden „atyáskodó centralizáció” nélkül, maguktól is képesek feladataik ellátására. Ahogy eddig is azok voltak. De ha valamelyikük mégsem az, akkor nem a nyakába kell ültetni valakit, hanem le kell őt cserélni.